Amigóként megtanulsz felelősséget vállalni- Interjú Fábián Sárával, az Alapítvány megálmodójával

Sára 23 éves. Két éve megálmodott egy közösséget, ahol fiatal egyetemisták járnak be kórházakba, beteg gyerekekhez tanítani. Meg persze játszani és haverkodni. Innen jött a név is: Amigo. Ez spanyolul barátot jelent. Ma már teljes szervezetet épített fel és folyamatosan tervezi a bővítést is. Egyre több kórház, egyre több önkéntes. Hihetetlen könnyedséggel és természetességgel mesél gyerekkoráról, a szervezetről és jövőbeli terveiről egyaránt. Csak azt sajnálom, hogy olvasás közben nem tudom átadni azt a hihetetlen energiát, erőt és hálát, amit a jelenlétében folyamatosan érezni lehet. De remélem, hogy az interjú segítségével így is sikerül egy részét megmutatni annak, amit én átéltem vele beszélgetés közben. Hálás vagyok érte, hogy megismerhettem. Ezek a történetek azok, amiért úgy érzem, értelmét nyeri a sajtó, és a média, mert remélem, minél többen segítenek majd Sárának abban, hogy létrehozhassa mindazt, amiről még álmodik. Köszönöm a beszélgetést.

Ahogy olvastam az interjúkat, a betegségedről nem nagyon szoktál beszélni. Nem is szeretnélek faggatni, mert gondolom ez egy érzékeny terület, de ha úgy érzed, pár mondatot mesélnél róla?

A részletekbe azért nem szoktam belemenni, mert azt szeretném, ha ez az egész nem rólam szólna. Persze az indíttatás innen ered, hogy hosszú ideig voltam kórházban. De én ezt az egészet nem is érzékeltem igazán. Számomra nem tűnt fel, hogy éppen akkor ez egy nehéz időszak volt, hála a szüleimnek és a testvéremnek. Mert az egész egy nagy projekt volt nekik, hogy kihozzanak, és hogy a bent töltött időt jól töltsem. Viszont azt is láttam, hogy nem mindenkinek ilyen egyszerű ez.  És nem is a betegségre fókuszálva, inkább a családot látva. Olyan sok gyerek volt sokszor látogatók nélkül, mert nem tudta a család mondjuk anyagilag megoldani, hogy mellettük lehessen. Volt, hogy csak az egyik szülő tudott ott lenni, a kisebb testvér esetleg elhanyagolttá vált, vagy tanulmányaiban maradt le a gyerek.  Szóval mindezt látva eldöntöttem, hogy orvos leszek és mindenkit meggyógyítok. Aztán közbejött az élet. Rájöttem, ez nem fog menni, mert nem tudom megtanulni se a kémiát, se a biológiát, így erről letettem.

Ha az ember meggyógyul egy hosszabb betegségből, sokszor következik be egyfajta szemléletváltozás. Valahogy elkezdi máshogy látni a világot. Te tapasztaltál ilyet?

Olyan érdekes, mert ugye akkor még csak kilenc éves voltam. Csak úgy történtek velem az események. Soha nem kérdeztem meg például, hogy miért vagyunk itt a kórházban. Kicsit fájt itt, meg kicsit fájt ott, és tudtam, hogy most itt kell lenni. A szüleimnek jött talán azonnal ez a gondolkodásbeli változás. Én fel sem fogtam, hogy mi történt velem, csak később. Kicsit hiányoztak az osztálytársaim ugyan, de a fiúk mindig piszkálták a lányokat, szóval úgy éreztem jobb is így. Anyukám délelőtt tanított engem – nem is értettem, eddig akkor miért kellett iskolába járnom, ha ezt ő is meg tudja csinálni -, délután meg karkötőt fűztünk és a kórház parkolójában a gyógyszeres dobozokkal walkietalkie-ztunk, hogy „Veto-veto! Jelentkezz”. De aztán amikor elmúlt a baj és eltelt egy kis idő, egyszer csak megértettem, mi is történt itt. És hogy azért ez nem csak egy év játékról szólt. Bennem akkor kezdett kialakulni a hála, hogy túléltük. Hogy mindenki jól van. Előtte is vallásosak voltunk, de a hitünk ezután még inkább megkérdőjelezhetetlenné vált.

fabiansara interju
Fotó: Meyer Károly

Szóval az egész családot megváltoztatta ez a betegség?

Igen. Egy egység vagyunk. A családkohézió nagyon erős, a betegség óta pedig még inkább. Habár nem beszéltünk még konkrétan erről, de szerintem a húgomra is nagy hatással voltak a történtek.  Ő is olyan pozitívan áll mindenhez és nagyon segítőkész.

Önkénteskedtél egyébként az Amigos előtt? Tudtad ez milyen érzés?

Nem igazán. Előtte hiába kerestem, nem nagyon találtam meg a helyét, hogy hol, vagy hogyan lehetne konkrétan segíteni. Persze alkotni mindig szerettem. Tizenegy évesen például pár emberrel megcsináltuk a Lili Magazint. Ez egy húsz oldalas újság volt, amit mindig kiküldtünk az iskoláknak, meg a diákoknak. És tényleg voltak olvasóink is. Néha leveleket is kaptunk, hogy nem szabad abbahagynunk, mert imádják a magazint. Ezt már akkor is szerettem. Összefogni, csapatban dolgozni és valami sajátot létrehozni.

Az Alapítvány ötlete egy családi vacsorán pattant ki. Innen még gondolom hosszú volt az út, hogy meg is tudjátok valósítani mindezt. Ez hogyan zajlott?

Miután megfogalmazódott az ötlet, odamentem a barátomhoz, akivel akkoriban kezdtünk együtt járni, hogy segítsen nekem, mert ilyen terveim vannak, és azt sem tudom, egyáltalán megvalósítható-e. Akkor azt mondta, vágjunk bele, és szeretne ő is részt venni benne, mert így tudja kifejezni, mennyire hálás azért, hogy mi találkoztunk. Azt mondta: „Segítsünk azoknak a gyerekeknek, hogy később ők is megismerhessék az ő Sárikájukat és Ádikájukat.” És azóta is mellettem van mindenben.

fabiansara interju1
Fotó: Meyer Károly

Mennyi idő után tudtatok bejárni a gyerekekhez a kórházba?

Összesen tízen kezdtünk neki a projektnek. Megkérdeztem az akkor hozzám közel álló embereket, akik szintén egyetemre jártak, lenne-e kedvük egy ilyen projekthez. És volt. Én olyan vagyok, ha kipattan az ötlet, elindulok, felhívom, megkeresem, és nem állok meg, amíg meg nem csinálom, amit szeretnék. Szóval felmértük a terepet, megkerestük az igazgatót, és rövid időn belül a kórházpedagógusok – Kati néni vezetésével – felkaroltak minket a Tűzoltó utcában. Hihetetlen, de minden olyan simán ment. Végül 2015 elején kezdtünk el bejárni a kórházba. Onnantól kezdve majdnem egy évig működtünk, mire el tudtuk kezdeni az alapítványi papírmunkát is. Aztán végül eltelt háromnegyed év és most szeptemberben kész lett az alapítvány. Majdnem két év működés után.

És most már akkor Alapítványként működtök. Ez miben jelent változást?

Hát tulajdonképpen abban, hogy elfogadhatunk adományokat. Sajnos eddig ezt nem lehetett.

És akkor miből finanszíroztátok a kiadásokat?

Hát magánszemélyekként, mindkét évben részt vettünk a PwC által kiírt ”Másokról szól” pályázaton, ahol szerencsére nyertünk, így azt a pénzt fel tudtuk használni a projekt megvalósítására.

Mennyire működtök tudatosan a szervezeten belül?

Eléggé. Terjeszkedés szempontjából és létszám szempontjából is. Minden fél évben eggyel több kórházban vagyunk jelen. De érdekes, mert az például, hogy melyik kórház legyen, most is véletlenszerűen jött. Az élet sodorta elénk. Most már három kórházban is ott vagyunk. A I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikán, az II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikán, és a Szent László Kórház Gyermekhematológiai és Őssejt-transzplantációs Osztályán is. De a csapatunk bővítése is nagyon tudatos. A mostani felvételin is harmincan jelentkeztek, amiből sajnos csak tizenöt főt tudtunk felvenni. A felvételin írásbeli és szóbeli elbeszélgetés is zajlik. Nehéz választani, de muszáj, mert ahhoz, hogy megmaradjon ez a bizalmi faktor a csapatban, csak kis létszámban tudunk bővülni. Nehéz lehetett nekik, nekünk is az volt. Hiszen ott volt 30 ember, mindenki segíteni jött, de egyszerűen így tudunk erősek és hitelesek maradni. Egyébként a belső folyamatainkat is elég jól kiépítjük.

fabiansara interju2
Fotó: Meyer Károly

Az új Amigók már kaptak egy füzetet is, amiben minden eddigi tudásunkat és tapasztalatunkat megpróbáltuk összefoglalni nekik. Az alapelveinket, hogy hogyan működünk, mit mondunk, hol vannak az osztályok, mit csinálunk egy-egy ilyen alkalommal, vagy, hogy lehet-e fotózni a gyereket, mi az, ami a látogatáson kívül csapatmunka, meg ilyesmi. Egyszer azt hallottam az egyik előadáson, ami nekem nagyon megragadt, hogy egy szervezet akkor fog működni hosszú távon, ha működik a vezetője nélkül is. Ez a célom. Ha engem kiveszünk belőle, akkor is egy idő után megálljon a saját lábán. És nem azért, mert nem szeretnék ezzel foglalkozni, hanem mert olyan szervezetet szeretnék létrehozni, ami majd ötszáz év múlva is működik.

Hogyan épülnek fel az Amigo csoportok?

Három kórházban vagyunk, és minden kórháznak megvan a csoportvezetője.  Van ahol három, de van ahol még csak egy napot járunk a gyerekekhez és minden napnak van egy csapata. Ez 5-6 fő. Próbálunk két hetes váltásban működni, de ha azt mondja valaki, hogy most a következő három hétben nem tud jönni, az se gond, mert akkor más megoldja. De ami a legfontosabb, hogy az Amigos mindig ott legyen a kórházban. Vannak a kórházi látogatáson kívül is feladatok, ezeket is csoportokban oldjuk meg (PR és közösségi média, tananyagfordítás és alkotás, adományszervezés) és persze vannak Amigos események havonta egyszer, ahol a közösséget tartjuk össze. Ez nagyon fontos tényező a bizalom kiépítése miatt.

fabiansara interju3
Fotó: Meyer Károly

Szerinted mitől jó egy Amigo?

Attól, hogy persze meghatározott keretek között, de a leglazábban működik együtt a gyerekkel. Volt egy kisfiú például, aki már hetek óta nem volt hajlandó letenni a játékot. Odament hozzá az egyik Amigo és rászólt, hogy most már igazán eltehetné a laptopot, mert már múltkor is oroszozni kellett volna, és akkor se csináltak semmit. Mire a kisfiú ránézett, eltette a játékot, majd nem akarta elengedni az Amigót oroszozás után. Nem vette fel, hogy rászólt, mint egy felnőtt. Inkább úgy vette, mintha a suliban a padtársa mondta volna ezt neki. És ha már itt tartunk ez nagyon fontos, hogy így tudjunk kommunikálni a gyerekekkel. Hogy így közelítsünk hozzájuk. Persze nem durvasággal, de kötetlenül, haveri szinten. Mellőzve azt, hogy ő most beteg. Lehet engedni csalni a kártyajátékban is őket, de jót tesz, ha néha rájuk szólsz, hogy „na az előbb is csaltál, akkor most már ez nem ér”. Fontos, hogy az empátia csak annyira működjön, ahogy egy egészséges kisgyereknél is működne. Tehát a haverkodás legyen a lényeg. A másik ismérve a jó Amigónak, ha a gyereknek megígértük, hogy megyünk, akkor ott is kell lenni. Hiszen ez a legnagyobb törés és hibalehetőség. Ha csalódna bennünk, nagyobb baj lenne, mint egy gyógyszer kimaradása. Ha várna és nem jönnénk, ez a kis lelkét törné össze. Szerencsére büszkén mondhatom, amióta működünk, mindig megtartotta minden Amigo az ígéretét. Sosem hagytuk cserben a gyerekeket. Ez egy alapelv számunkra.

Azért nektek se lehet egyszerű kezelni ezt az egész helyzetet. Mégis hogyan bírjátok lelkileg?

Szerintem az esetek 90%-ában egyáltalán nem megterhelő. Mert ahogyan én sem tudtam róla, hogy beteg vagyok, úgy a gyerekek sem érzékelik ezt legtöbbször. Vagy érzékelik, de nincsenek elkeseredve. Játszani, tanulni velük igazi felüdülés. De ha a helyzet mögé nézünk, az már néha megterhelő tud lenni. Látni az anyukát, hogy milyen lelki állapotban van, hogy anyagilag is nehézséget okoz ez az időszak, az ingázás, ha nem budapestiek és még sorolhatnám. Az a szerencse, hogy sok segítő szervezet létezik. És vegyük ilyen segítő szervezetnek az orvosokat is, a nővéreket, a kórházpedagógusokat, a gyógytornászt, a többi alapítványt, akik közül sokan anyagilag is támogatják a családokat. Azért működik jól ez a csapatmunka a gyerekért, mert mindenki a saját dolgát csinálja, és nem kesereg a többin. Meg kell próbálnunk nem azzal foglalkozni, hogy a gyerek milyen állapotban van, mert azt nagyon jól tudják kezelni az orvosok, meg fogják oldani. És miközben gyógyítanak, ők sem azzal foglalkoznak, hogy a gyereknek vannak-e barátai vagy sem. Nem sajnálják őt azért, mert mondjuk esetleg kimaradt az osztályából. És ha mindenki arra koncentrál, amivel a legtöbbet tud segíteni, amivel legjobban hozzá tud járulni a gyógyuláshoz, akkor ez az egész működni fog. Azt hiszem, ezzel a gondolatmenettel lehet ezt a kérdést megközelíteni.

fabiansara interju4
Fotó: Meyer Károly

Volt már olyan, hogy elveszítettetek valakit, akihez jártatok?

Egy ilyen eset volt. Hozzá pont én jártam. Olyan már volt párszor, hogy az egyik gyerek, akihez kötődtünk elveszítette egy barátját. De ilyen csak egyszer. Fél éve. Egy kislányt. Egy ideig folyamatosan javultak az eredményei, aztán egyszer csak megállt. Napokig, hetekig reménykedtünk, és aztán egyszer csak felmondta a kis szervezete a működést.

Ezt hogyan tudtad magadban kezelni?

Őszintén? Nem is tudom. Hittel. Hittel próbálok ehhez a helyzethez is közelíteni és kérem a Jóistent segítsen, ahol tud.

El se tudom képzelni, hogy ez milyen nehéz lehet. És ez azért elkerülhetetlen, hiszen minél több helyre mentek, minél többen lesztek, annál nagyobb sajnos rá az esély, hogy néha ilyen helyzetet is át kell élni. Nem is tudom, hogy én például tudnám-e ezt csinálni.

Az az igazság, hogy amire ilyenkor jó gondolni, az a sok pozitív kicsengés és történet. Egyébként a kórházi pszichológus segítségét lehet kérnünk ilyen esetben. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk vele. Mindig ír nekünk, ki hogy van. A kislánynál is már a folyamatból lehetett érezni sajnos. Igazából azért is csak egyetemisták vannak a csapatban, mert mi már talán kicsit érettebben tudjuk ezt kezelni, mint mondjuk egy gimnazista. Pedig nagyon lelkesek. És van is nekik ez a kötelező 50 óra önkéntes, szociális gyakorlat, de egyszerűen nem tudjuk ezért vállalni a felelősséget.

Érzel felelősséget az Amigók iránt is?

Teljesen. Én szerintem jobban izgulok az első bevetésükön, mint ők. És nem azért, hogy hogyan fognak teljesíteni, inkább azért, hogy hogyan fogják érezni magukat. Kíváncsi vagyok mindig, vajon érzik-e majd azt a pozitív erőt és energiát, amit én, miután kijövök egy ilyen alkalomról. Persze az indulás nem mindig olyan egyszerű ám. Van olyan, amikor egy betáblázott napban ott van, hogy ma megyek a kórházba, nem vagyok annyira lelkes, mert éppen inkább a másik oldala jön elő belőlem. Odamegyünk, és csak egy óránk van arra – ha nem is ismerünk senkit éppen az osztályon -, hogy meggyőzzük a gyereket, hogy játsszanak velünk, vagy tanuljunk kicsit. Hogy hasznosan is töltsük az időt, de mindemellett barátkozzunk is velük. Bennünk is azért van gátlás, ha odamegyünk egy 16 éveshez. Végülis miért akarna velünk barátkozni? Van, hogy ugyanahhoz a gyerekhez megyünk vissza, és már úgy megyünk oda, mintha a barátunkhoz mennénk, és nagyon várjuk, de olyan is van, hogy ott az a bizonytalansági faktor. Tévedés azt hinni, hogy mindig úgy állunk hozzá, ez egy felemelő dolog. De ezért is jó, hogy az Amigo már felnőtt, mert ezt is tudja kezelni amellett, hogy még belefér a „haver” kategóriába. Múltkor is, amikor ilyen érzésem volt befelé menet, kifelé szinte repültem, olyan jó volt. Mert a végén a kicsengése ez. Talán valahogy belénk van kódolva. De a rossz érzéseket is nyíltan kell kommunikálnunk. Abban hiszek, hogy ettől az őszinteségtől, ezektől az érzésektől nem lelkiismeret-furdalása lesz az Amigónak, hanem elteszi magában, hogy más is szokta ezt érezni. És ez így természetes.

fabiansara interju5
Fotó: Meyer Károly

Nagyon jó, hogy ilyen nyíltan és őszintén kommunikáltok egymással a csoporton belül. Ez szerintem hatalmas erőt ad az egységnek, meg a csoporterőnek. Most már a húgom is közétek tartozik, és nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem szuper dolgokat csináltok így együtt. Hihetetlen mennyit segítetek a gyerekeknek, akik már minden héten várnak, és számítanak rátok. De nagyon kíváncsi vagyok arra is, benneteket mire tanítanak a gyerekek?

Olyan sokszor kapjuk meg, hogy a mai fiatalok csak rohannak, hogy öt perccel egy találkozó előtt lemondják és átvariálják a napjukat, hogy túl gyors a tempó, de azt hiszem, Amigóként megtanulsz felelősséget vállalni. Önmagadért, a gyerekért, azért amit csinálsz. Amiben hiszel. És nem azért, mert mi előre szólunk, hogy majd a gyerek vár, és ezért muszáj ott lenni a kórházban. Mert ezek csak süket szavak, hogy kiszámíthatóság, meg felelősség. De amikor belenézel annak a kisgyereknek a szemébe, és megígéred neki, hogy holnap is jön egy csapat Amigo és felvidítja őt, és játszik vele és majd tanulnak is kicsit, akkor tudod, hogy ez nem is lehet másképp. A csapatnak holnap itt kell lenni. Mert ez a kisfiú tényleg számít rád. És ahogy felnézel a fehér kórterembe az anyukára, aki ott gubbaszt egész nap, és látod, hogy magába van roskadva, megérted mi az, hogy felelősség. Szóval talán ez az egyik. A másik pedig, hogy megtanuljuk az önzetlenségnek azt a formáját, hiába akarunk segíteni, ha egy gyerek nem akarja éppen. Ezt is el kell fogadnunk. Mert ha ezt nem a kellő módon dolgozzuk fel, akkor semmit sem ér a munkánk. Van, hogy visszautasítanak minket. Nem egyszer, nem kétszer. Hisz az egyiknek éppen most jött meg az anyukája, a másik meg egy koncertre szeretne menni az aulába, a harmadik meg éppen tévézni szeretne inkább. És mi ezt is meg kell, hogy értsük. És a következő nap, vagy a következő héten megint odamegyünk hozzá. Mosolyogva, segítőkészen.

Az alázat. Milyen érdekes, mert szerintem pont ez a két tulajdonság, ami sok fiatalból ma hiányzik. Az alázat és a felelősség. Hiszen minden olyan gyorsan történik körülöttünk is, nem kell várni, nincs szükség kitartásra, ha valami nem jó, egyszerűen ott lehet hagyni, gyorsan keresni egy másikat helyette. Az Amigók az ékes példa rá, hogy igenis van, aki képes felelősséget vállalni és van, aki képes alázatra ebből a korosztályból is. Ha nem megy először, majd másodszorra sikerül. Kitartanak és segítenek.

És egyre csak bővülünk. Sokszor csináljuk, hogy kitűzzük a számokat, nézzük, merre kell menni, mit kell még elérni, bejön a huszonkilencedik jelentkező, aztán a harmincadik is, és így tovább. És ott a másik oldala is ennek, amikor elengedjük a menedzsment részét, becsukjuk a laptopot és hátradőlünk. Ilyenkor kiráz a hideg. Harminc ember szeretne részese lenni ennek az egész folyamatnak. Ez hogy történt? Honnan tudják? És miért szavaznak egyáltalán ennek bizalmat? Hogy lehet, hogy hétről hétre felelősséggel akarnának erre időt szánni? És aztán a következő nap megint felnyitjuk a laptopot. De ezek mindig olyan meglepőek, amikor van egy kis idő, hogy átgondoljuk, mi történik. És próbálok erre egyébként figyelni, hogy tudjam értékelni a jelent és élvezzem.

Fotó: Meyer Károly
Fotó: Meyer Károly

Milyen céljaid vannak a szervezettel?

Elsősorban az, hogy Magyarországon az összes kórházban ott legyen az Amigos. Ahol van beteg gyerek, ott legyen Amigo is. És ezért még sokat kell dolgozni. Illetve van egy másik célom, amiből a szakdolgozatomat is írom, és a szakmai gyakorlatomat is ebben a témában töltöm a NESsT-nél. A társadalmi vállalkozások vonala. Nagyon sok hátrányos helyzetű család van és az anyukák sok időt töltenek a kórházban. Egy olyan vállalkozást szeretnék építeni, ami megélhetést biztosít a családnak. A profit pedig eltartja az alapítványt. Amíg az Amigo bemegy a gyerekhez játszani, addig az anyuka dolgozhat. Ez bevételt generál az anyukának és az alapítványnak is. Ez a másik cél, de még várom a szikrát, hogy mi lehetne az. Szuper lenne, ha ez összejönne.

Önkénteskedni beteg gyerekeknél azért nem egyszerű, hiszen lelkileg is a helyén kell kezelni ezt. Tudsz valami olyat mondani, ami segíthet azoknak, akik még soha nem csináltak ilyet? Hogy meg merjék tenni az első lépést, és hogy le tudják győzni a saját gátjaikat azért, hogy másoknak segíthessenek?

Én mindig azt gondoltam, az egy ilyen klisé, hogy adni jó, de a valóságban bebizonyosodott, hogy tényleg így van. Ez egy különleges dolog. Ilyet máskor nem érez az ember. És miért éljünk úgy, hogy van egy szuper érzés, amiről biztosan tudjuk, hogy jó nekünk, és mégsem próbáljuk meg megélni. Ezért már megéri. Meg aztán belépsz egy közösségbe, egy csapatba. Olyan érdekes, mert én például most jöttem rá, nincs olyan, hogy önkéntes. Ez nem egy típus. A legkülönfélébb emberek csatlakoznak hozzánk. Az egyik gyógyszerésznek tanul és közben végigutazza Európát, a másik tanácsadó akar lenni egy olyan területen, ahol napi 16 órát kell dolgozni, a harmadik egy kicsit elvont, és elméletekben gondolkozik, a negyedik racionalista, az ötödik egy gyakorlatias, cserfes lány. Nincs olyan, hogy ők az önkéntesek és én nem tartozom közéjük. Ez nem egy külön klikk, csak ugyanaz a szándék vezérli őket, hogy adjanak. És sokszor az ember olyan kívülállónak érzi magát, hogy biztos van bennük valami, ami belőle hiányzik. Egyszerűen nehéz elhinni magadról, hogy ilyenben jó lennél, de én sem gondoltam volna, hogy ez nekem való. Egyszer csak elindult ez az egész, és ez lett belőle. De ehhez is szükségem volt hitre. Másnak is ezt kell elsajátítani. Csak el kell hinni és menni fog minden.

Ha még többet szeretnél tudni az Amigos a gyerekekért Alapítványról, ITT megtalálod őket.

Fotó: Meyer Károly



2 thoughts on “Amigóként megtanulsz felelősséget vállalni- Interjú Fábián Sárával, az Alapítvány megálmodójával

  1. Horváth István

    Szia Sára!
    Gratulálok, de főleg imádkozom érted és értetek!
    nyusziatya 🙂

  2. Schmidt Judit

    Szeretettel gratulálok Sára!! Jó volt olvasni! Én azért örülök, hogy jártál iskolába… Puszi! Jutka néni

Hozzáaszólok

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Írd be a hiányzó számot (spam szűrés) * Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.