Engedj, mert menni akarok! Nincs már szükségem rád

Milyen bután hangzik, hogy mi emberek ragaszkodunk a rossz érzéseinkhez is. Emlékekhez, melyek már csak a fejünkben léteznek, képekhez, amikre már nem is vágyunk igazán, érzésekhez, amik fájdalmasak, mégis olyan ismerősnek tűnnek. Ismerősnek, mert egykor velük együtt éltünk. És bár idővel halványulnak, mintha képtelenség lenne teljesen kilépni belőlük.

Sokunknak idő kell arra, hogy ráébredjünk, a szeretet nem bánt. A fájó, szenvedő érzésekkel teli kapcsolat, nem szeretetre, sokkal inkább szenvedésre épül. Bár ezeket is igen nehéz magunk mögött hagyni. A minap a Jog és pszichológia egyik előadásán vettem részt, ahol Orvos-Tóth Noémi beszélt a nárcizmusról és a nárcisztikusokkal való kapcsolatról, kapcsolódásról. Az önimádók hálójában – a nárcisztikus személyiségzavar című előadás közben előkerült Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse is, ami mélyen megérintett.

Elgondolkodtatott, vajon hányféle módon szerethetünk, és mennyi mindent engedünk a másiknak a szeretetéért cserébe? Azért, hogy „biztonságban” legyünk. Választhatunk alárendelt kapcsolatot, társkapcsolatot, küzdhetünk az egyenjogúságért, de elnyomhatjuk mi magunk is partnerünket. De tulajdonképpen miért is van szükségünk az elnyomásra, ha társként is élhetünk egymás mellett?

A szeret ad, nem pedig elvesz. Nem összenyom és megváltoztat, hanem fejleszt és kiteljesít. A szeretet megbocsájt, de nem játszmázik. A szeretetben nem alkatrésze vagy a másiknak, inkább ketten együtt alkotjátok meg azt a valami újat. A bántó kapcsolatokat magad mögött hagyva pedig egy teljesen új dimenzióra bukkanhatsz, ami már nem láncol magához. Inkább szárnyakat ad Neked.



Hozzáaszólok

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Írd be a hiányzó számot (spam szűrés) * Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.