„Legyél kitartó és ne állj meg sehol” – Interjú Szalai Dórival, a Chez Dodo alapítójával

Ha macaron, akkor Chez Dodo. Ezt már én is évek óta tudom. Dórival viszont csak most ismerkedtünk meg. Pozitív kisugárzása betölti az egész teret, személyisége és története pedig magával ragadó. A könnyed hangvételű beszélgetés, mélyebb dolgokat is fed. Most már értem, miért imádják a vendégei. A mosolygós, kedves lányban ugyanis hatalmas erő is lakozik. Amiért ő maga küzdött meg. Az interjú során számomra is világosság vált, néha a sors teljesen más utat szán nekünk, mint amire gondolnánk. Életünk tele van váratlan fordulatokkal, melyek lehet, néha fájó időszakokba taszítanak, mégis hosszú távon kiderül, pozitív irányba viszik életünket. Sokszor általa olyan csodák történnek velünk, melyeket álmunkban sem reméltünk.

Olvastam, hogy Pierre Hermé könyve inspirált a macaronok kapcsán, de arról is írtak, hogy a Gossip Girl című sorozatban láttad meg először ezeket az apró kis csodasüteményeket. Hogyan indult valójában a történetetek?

Gyerekkorom óta imádok sütni, főzni és imádtam vendégeket fogadni. Vannak olyan képek, ahol még talán egy éves sem vagyok, de már ott ülök anyukám mellett a konyhapulton. Tulajdonképpen már a sütés is megszállottság volt. Aztán tinédzser koromban elkezdtem egyedül sütögetni mindenfélével, amihez gyűjtöttem a különleges szakácskönyveket. Így találtam rá egy helyen Pierre Hermés macaronos könyvére. Mellette egyébként Gossip Girl függő is voltam, így a filmbeli brunchok alkalmával mindig megakadt a szemem rajtuk. Azt gondoltam, ezek a desszertek biztosan elképesztően finomak, mert úgy néznek ki, mint a pasztell színű ékszerek. Biztos voltam benne, hogy olyan finom, hogy az ízek szétrobbannak a szádban. Egyszer aztán, amikor húsvétkor sáfrányos kalácsért indultam egy pesti reggelizőhelyre, szembe jöttek velem az üzletben a macaronok. Mondták, hogy most hozták őket Párizsból. Tudtam, hogy ezt muszáj kipróbálnom. Nagyon durván drága volt, de nem érdekelt. Megvettem, beleharaptam.. és hatalmasat csalódtam. Kinézetre nagyon mutatós volt, de ízre nem azt kaptam, amit vártam. Arra gondoltam, ezt jobban is el lehet készíteni. Így kezdtem el kísérletezgetni otthon.

Fotó: Meyer Károly

Volt valami terved velük?

Az igazság az, hogy semmilyen szinten nem voltam tudatos. Nem is gondoltam például arra, hogy egyszer lesz egy ilyen helyem. Egy reklámügynökségnél dolgoztam és a szabadidőmben sütöttem.

Hogy lehet, hogy ilyen fontos volt neked a sütés, főzés, de mégsem fogalmazódott meg benned, hogy igazán ezt szeretnéd csinálni?

Jó tanuló voltam, ezért úgy éreztem nincs is más lehetőség előttem, minthogy egyetemre vagy főiskolára menjek. Az, hogy szakácsnak vagy cukrásznak álljak, elképzelhetetlen volt számomra. Akkoriban ezek a szakmák eléggé le voltak nézve. Egyébként ez szerintem azóta is nagy probléma az itthoni oktatási rendszerben. Egyáltalán nincsen pályaorientáció. Nem vezetik rá a gyerekeket, hogy tényleg azt tudják csinálni, ami nekik a legjobb. Mintha lenne egy külső nyomás, hogy akkor leszel valaki, ha diploma és nem tudom hány nyelvvizsga van a kezedben.

Így a sütés megmaradt hobbinak?

Igen. A reklám szakmában hatalmas a stressz, így pihenés vagy relaxációképpen, ha nem a barátaimmal voltam, sütöttem. Az üzlettársamat, Petit is mindig etettem. Ő egy magas, vékony srác, aki szerencsére hihetetlen sokat tud enni, így jó tesztalany volt. Vele próbálgattam ki a dolgokat. Meg persze imádtam, ha vendégek jöttek hozzám. A barátaim mindig azon röhögtek, hogy még bele se haraptak, le se nyelték a falatot, én már azt kérdezgettem, hogy ’Naaa? Milyen?’

Fotó: Meyer Károly

Sokszor említed a barátaidat. Ők hogyan támogatták a sütési és a macaron projektedet?

Nagyon sokat köszönhetek a családomnak és a barátaimnak is. Amikor elkezdtem kísérletezgetni a macaronokkal, folyamatos kudarcokkal szembesültem. Egyszerűen nem sikerült jól egyik sem. Elmentem itthon egy tanfolyamra, de utána sem lett olyan, amilyennek én szerettem volna. De nem adtam fel. Mikor az ügynökségnél dolgoztam, előfordult olyan, hogy reggel 9-re mentem be és hajnali 3-ra estem haza, mert addig vertem a klaviatúrát. De amikor időm volt, esténként vagy hétvégén, folyamatosan sütöttem. Csilliárdokért bevásároltam a legjobb alapanyagokat, bújtam a külföldi blogokat, és nem értettem, mit rontok el, amiért nem lesz „olyan”. Azok a macaronok botrányosak voltak, ezért kinéztem Párizsban egy tanfolyamot, ami brutálisan drága volt, de kitaláltam, hogy én most erre gyűjtök. Aztán az egyik családi összejövetel során körém gyűltek a barátaim és azt mondták, látják a szárnycsapásaimat és a kitartásomat, úgyhogy arra gondoltak megfinanszírozzák nekem ezt a párizsi utat.

Azt meg tudod fogalmazni, hogy a sok kudarc ellenére mi volt az, ami nem hagyta, hogy leállj?

Őszintén? Fogalmam sincs. Ez a macaron készítés egyszerűen rögeszmémmé vált. Minél inkább nem sikerült, annál inkább akartam. Nagyon durva volt. Előtte soha nem volt ilyen. Amikor sütöttem vagy főztem, akkor is a tökéletességre törekedtem és általában sikerült is. De ez valahogy nem ment.

És Párizs után?

Amikor hazajöttem Párizsból, végre összejött. Akkor már lassan két éve próbálkoztam a macaronokkal. A magánéletem viszont hirtelen összeomlott. Szakítottam a barátommal, és apukám is abban az évben halt meg. Ez egy nagyon rossz időszak volt. Egyetlen opcióm maradt, hogy annyira lefárasszam magam, hogy a nap végén csak bezuhanjak az ágyba és ne kelljen gondolkoznom. Erre pedig jól jöttek a macaronok. Elkezdtem kísérletezgetni éjszaka. Csináltam egy kis Facebook oldalt, aminek az volt a neve, hogy Chez Dodo vagyis Dodónál. Nálam, az én konyhában. Ide töltögettem a fotókat, közben pedig kóstoltattam. Vittem be a munkatársaimnak és a barátaimnak mindegyikből. Úgy tűnt, nekik bejött. Páran meg is kértek, hogy csináljak nekik karácsonyra, így tényleg soha nem pihentem. Estig az irodában voltam, 8-kor hazaértem és olyan hajnali 3-ig sütöttem. Aztán már nem csak karácsonyra kértek. Vagy egy fél évig ez ment.

Fotó: Meyer Károly

Mi volt az a pont, hogy úgy érezted, valamin változtatnod kell?

A konyhában álltam, körülbelül 100 millió töltetlen macaronnal, amikor megérkezett hozzám a nővérem, Kata. Rám nézett és azt mondta: ’Dodókám, ez így nem mehet tovább!’ Ott álltam csont soványan, azzal a sok macaronnal és csak bámultam rá. Elsírtam magam. Ez volt a mélypont. Tudod, az a pillanat, amikor már elmondhatatlanul rosszul vagy és akkor valaki kedvesen hozzád szól és törődik veled. Azt mondta, ideje leülnünk kitalálni valamit. Sokat beszélgettünk, és végül elhatároztuk, hogy készítünk egy üzleti tervet egy háttérkonyhához és megpróbálunk keresni egy tőkéstársat.

Nem féltél?

Dehogynem. Akkor léptettek elő az ügynökségnél. Volt egy biztos állásom, beosztottakat kaptam és közben valami egészen új és bizonytalan dologba akartam fogni. De valahogy minden ebbe az irányba vitt. Akkor hívott fel Peti, hogy mindenhonnan azt hallja, hogy folyamatosan macaronokat sütök. Kérdezte, mi a tervem velük. Elmeséltem, hogy most írjuk az üzleti tervet és hogy bele akarunk vágni. Peti meg erre mondta, hogy ő is beszállna. A háttérkonyhából látványkonyha tervek lettek és úgy döntöttünk belevágunk. Aztán felhívott egy ismerősöm, hogy lenne egy boltja és hallotta, hogy épp üzlethelyiséget keresek. Nagyon rosszul nézett ki a hely, le volt pukkanva, omladozott a fal, de látszott benne a potenciál, ezért 2014. július 1-én kibéreltük az üzlethelyiséget is.

És ehhez képest mikor sikerült megnyitni?

Decemberben, két hónapos csúszással. A beruházási költségek, ahogy ez lenni szokott, a háromszorosára nőttek és minden egy picit máshogy alakult, mint ahogy azt terveztük. Emlékszem, éppen valahol vásároltunk, amikor még elkezdtünk számolgatni. Nyomtunk egy szummát és mondta Peti, hogy nem tudja mi lesz, mert neki sincs több pénze és még ez és ez és ez kell. Akkor jött az, hogy körbekalapoztuk a családot, és mindenkitől kértünk 500 ezer forintot. A sittet Peti hordta, mi takarítottunk. Húzós időszak volt. Petivel felváltva estünk össze és iszonyú állapotban voltunk mindketten. A munkálatokkal pedig a vége fele olyan durván elúsztunk, hogy nyitás előtt pár órával még alig volt macaronunk. Az engedélyeket előző nap kaptuk meg. A nyitás után pedig éjjel-nappal azon dolgoztunk, hogy legyen valami a pultban. Támogattuk és segítettük a másikat, ahol tudtuk és ez egyébként így van a mai napig. Egyedül azt volt rossz látni, hogy egy ismerősöm, aki iszonyúan kedves az én szívemnek, mindenét beleöli az én macaronjaimba, amire aztán ki tudja, mennyire lesz kereslet a magyar piacon.

Fotó: Meyer Károly

Erre amúgy sokszor gondoltál? Hogy milyen a magyar piac és mennyire lesz rá kereslet?

Én ezt nagyon gyakran felvetettem Petinek, de mindig mondta, hogy nyugi, jó lesz. Ha majd nem működik, akkor elgondolkozunk. Amikor december 23-án megnyitottunk, olyan hamar elvittek mindent, hogy rövid időn belül be is kellett zárnunk. Kezdetben a legoptimálisabb verzió az volt, hogy 130 macaron/nap. Most hatszor-hétszer annyinál tartunk. Ezt álmaimban sem reméltem.

A marketinggel mennyit foglalkoztok?

Az elmúlt két évben maximum néhány dolcsit költöttünk arra, hogy megszponzoráljunk posztokat. Jó érzés, hogy nem kell marketingre költeni, és hogy a Chez Dodo szájhagyomány útján is terjed. És ez a kezdetek óta így van. Olyan szempontból költünk marketing kommunikációra, hogy mindig vannak tematikus dobozaink. Most például a macaron nap alkalmából együttműködtünk az Autistic Art-tal, egy autistákat támogató alapítvánnyal. Díszdobozt készítettünk és a bevételünk 25%-át felajánlottuk nekik.

Egyébként van valami jelentése a dobozaitokon is visszatérő kolibrinek?

Egy jó barátunk Laki Eszter segített nekünk a dizájn kialakításában. Amikor leültünk beszélgetni, hogy mit szeretnénk, javasolta, hogy legyen valami plusz arculati elem, amit össze lehet kötni a logóval. Akkor találtuk ki a kolibrit. Pici, törékeny, színes, és kedves. Tetszett, amit jelképez. A rózsaszín én vagyok, a kék pedig Peti.

Fotó: Meyer Károly

Mi motivál, és mi inspirál Téged?

Ami motivál, az a folyamatos pozitív visszajelzés. Ebből táplálkozom, emiatt tudom tovább vinni, amit csinálok. Az elején, amikor megállás nélkül dolgoztunk, az segített, hogy éjjel, amikor berogytam az ágyba, elolvastam a visszajelzéseket. Utána egyből tudtam: „Na jó, akkor holnap is bemegyek.” Hogy mi inspirál? Minden. Ha elmegyek enni és eszem valami nagyon finomat, és iszom egy pohár bort. Én nem tudtam soha jól énekelni, festeni, vagy rajzolni. Nekem mindig az ízek voltak a művészeti alkotások. És a mai napig ez a kedvenc részem. Amikor valami újat alkothatok. És ehhez minden megihlet.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki megvalósítsa az álmait?

Nehéz megmondani. Talán ahhoz, hogy kitartó legyél és ne állj meg sehol, nagyon mélyre kell zuhanni. Ha megjárod a poklot, utána sokkal erősebb vagy és jobban ki tudsz tartani. Szerintem, ha akkor nem kerülök mélypontra, a mai napig kényelmesen ellennék a kis irodai székemben.

Szóval szerinted egy mélypont vagy egy trauma az, ahonnan az erőt kaphatjuk a megvalósításhoz?

Azt hiszem igen. Legalábbis nálam így volt. Ki kell tartani, a legvégsőkig. Néha megkapom, hogy olyan jó neked Dóri, mert Te már megvalósítottad az álmod. Neked már könnyű. De rohadtul nem az. Nekem is olyan sok minden van, amivel küzdök.

És milyen terveket látsz magad előtt?

Szeretnénk egy háttérkonyhát, ahonnan nagyobb megrendeléseket is ki tudnánk szolgálni, de ez még nem teljesen kiforrott, hogy mi hogyan lesz. A macaronokkal a legfőbb célom, hogy ne azért vegyék az emberek, mert jól mutat az Instagramon vagy a Facebook oldalukon, hanem mert tényleg annyira finom. Olyan fantasztikus íz kombinációkat lehet ugyanis létrehozni, melyek azonnal kiragadnak a hétköznapokból. Tradíciót szeretnék itthon teremteni velük. Szeretném, ha mindig nagyon jó lenne egy macaront megenni. Egy pohár kávé, egy tea vagy egy behűtött pezsgő mellé is az emberek eszébe jutna, hogy „Na, ide már csak egy macaron hiányzik”.

Dóri üzlettársa, Peti is megérkezett az interjú végére, így azonnal előkerültek a férfiasabb ízek. Úgy néz ki Dórit még kicsit fűzni kell azért, hogy az unicumos vagy a cognac-os macaronok forgalomba kerüljenek, de a dolog azért nem reménytelen.

Fotó: Meyer Károly



Hozzáaszólok

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Írd be a hiányzó számot (spam szűrés) * Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.