Isten a tenyerén hordoz minket, csak néha szeret tapsolni

Érdekes érzés ráérezni az embernek a saját erejére. Ráébredni arra, hogy nem kellenek mások ahhoz, hogy értékesnek, vagy erősnek érezd magad. Persze nem azt mondom, hogy nem jó a visszajelzés, mert jó és szükséges, de azt hiszem, nem ettől leszel igazán boldog. Mert amikor az ember alól kicsúszik a talaj – és ilyen a változások által viszonylag gyakran történik velünk -, nem fog tudni kapaszkodni másba. Mindig magaddal kell a legőszintébb kapcsolatot felépítened, mert saját magadat soha nem fogod cserben hagyni. A bajban mindig lesz kihez fordulni.

Valahogy a mai világban minden olyan gyorsan megy. Az emberi kapcsolatok is teljesen átalakultak. Minden egy perc alatt történik meg, és mindent a világ elé tárunk azonnal, hogy érzéseket váltsunk ki a környezetünkben lévő emberekből. Másokkal foglalkozunk, nem pedig magunkkal, hogy visszajelzéseket kapjunk tőlük, mert nem elég boldognak lenni, mindenki elismerését be szeretnénk zsebelni. Valós kapcsolatok ezek, valós érzésekkel? És mi magunk mennyire vagyunk valósak?

Egy barátsághoz, egy igazi, mély emberi kapcsolathoz és a magaddal való harmóniához is idő kell. De miért nem adunk időt? Miért alkalmazkodunk a világhoz, ami olyan tempót diktál, amit nem lehet utolérni? Amiben nem a minőségre, hanem a mennyiségre és a folyamatos tökéletességre törekszünk, ami persze nem létezik. Miért akarunk minden embert magunk mellett tartani? Kifelé vagy befelé élünk és hogyan lehet megteremteni a harmóniát a belső és a külső világ között?

Kivontam magam a forgalomból. Befelé figyeltem kicsit. Elcsendesedtem. És végül megtaláltam. Annyi mindent találtam. Félelmeket, kérdéseket, vágyakat, érzéseket, emlékeket. Néha boldogságot hozott, néha fájdalmat. De szembenéztem velük. És most jó. És most megéri visszajönni a felszínre kicsit és sodródni az eseményekkel, a barátokkal, mert tudom, hogy mi van mélyen. Tudom, hogy mire vágyom, tudom, hogy mik a céljaim és tudom, hogy merre szeretnék menni. Már nem ijeszt meg, ha egy-egy helyzet kihozza belőlem ezeket a dolgokat. Nem ijeszt meg, ha furcsán viselkedek, vagy feszült vagyok bizonyos esetekben, mert mindig visszatérek magamhoz és megfejtem, mi miből ered. Nem félek nemet mondani. Nem másokat hibáztatok, hanem magamba nézek, és nem akarok senkit megváltoztatni. Mindenki megváltozik, ha szeretne, mindenki szembenéz akkor, amikor szeretne. Tudom, milyen értékes emberek vesznek körül és azt is tudom, hogy kiknek kell átgondolnom a véleményét, vagy tanácsát ahhoz, hogy előrébb jussak az életben.

Biztos vagyok benne, hogy az idő majd hoz elém újabb és újabb feladatokat, amikkel szembe kell néznem, de azt már látom, hogy milyen erőm van hozzá. És hogy ez mindenkiben benne van, csak meg kell, hogy találja. Sokszor persze nem könnyű az út, de abban a pillanatban, ahogy megtalálod, elindul egy olyan szemléletváltozás, egy olyan hit, ami küzdésre és tettekre ösztönöz. Én már tudom, hogy bármire képes vagyok, ha akarom, és csak rajtam múlik, hogy akarom-e. Van egy mondás: Isten a tenyerén hordoz minket, csak néha szeret tapsolni. Amikor azt gondolod, zuhansz, és mindig csak egyre lejjebb és lejjebb esel. Amikor azt gondolod, hogy az élet igazságtalan, mert nem kapod meg azt, amit szeretnél, ha kitartó vagy, rájössz a titokra. Minden rajtad múlik. Lehet, hogy amit az út elején szerettél volna, végül nem kapod meg, de felfedezel valami sokkal többet. Az erőt, ami benned van. És akkor már nem kifelé akarsz élni. Tudod, hogy ezzel te gazdálkodsz, te irányítod, senki nem tudja elvenni tőled, és ha hiszel benne és jól használod, bármit elérhetsz általa.



Hozzáaszólok

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Írd be a hiányzó számot (spam szűrés) * Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.