Láthatatlan betegségem – Mihályi Barbara művészetterápiával gyógyította önmagát

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki beszéljen arról, amiről nem „illik”. Barbi diplomamunkája kendőzetlen és őszinte. Érinti a női szépség iránti folyamatos „elvárásokat”, a tökéletességre való törekvésbe fektetett harcot, amin nagyon sok fiatal nő átmegy. A testképzavar egyre általánosabb lesz egy olyan világban, ahol a szépség egy nem létező ideál köré épül. A lányok egyre fiatalabb korban kerülnek a plasztikai sebészekhez, a diétázás, a tökéletesség hajszolása már egészen korán elkezdődik. Az út, amit be kell járnunk saját szépségünk és nőiességünk megértéséért azt hiszem egyre hosszabb és rögösebb. De megéri elindulni, mert ha áttörik a fal, ha megtalálod, hogy a szépség nem a tökéletességben, hanem a teljességben rejlik, ha el tudod fogadni maximálisan önmagadat és a testedet, új utak nyílnak meg előtted.

Barbival gyerekként sok időt töltöttünk együtt és bár az elmúlt pár évben távolabb kerültünk egymástól, története nagy hatással volt rám. Én is tudom ugyanis, milyen, amikor meg akarsz felelni. Amikor küzdesz, hogy mások elfogadjanak és nem találod az utat ahhoz, hogy Te megszeresd saját magad. A tested, amiben nap mint nap élsz. Amiért hálásnak kellene lenned. Amit becsülni, építeni és táplálni kellene, nem pedig sanyargatni egy irreális elvárás nevében. Az én utam sem volt egyszerű, de úgy érzem, megérkeztem. És jó érzés látni, amikor mások is megtalálják a helyüket.

LÁTHATATLAN BETEGSÉGEM – Mihályi Barbara

Mások nem tudják hogyan kell erről beszélni. Nem mernek erről beszélni, és nem is akarnak.
Nekem muszáj, ez a dolgom.

14 éves korom óta küzdök testképzavaros problémákkal. Állandóan fogyni akartam, de enni mindig is szerettem. Kiskoromtól rendszeresen sportoltam, de valahogy tinédzser koromra meguntam, ellustultam. Vékony akartam lenni, legalábbis vékonyabb, és a nyár közeledte csak félelmet váltott ki belőlem. Elkezdtem vadul edzeni, ami persze csak pár hétig tartott ki minimális változással. 90 napos diéta, csak gyümölcs diéta, semmi tészta diéta, káposztaleves diéta, fogyasztóbogyók, és shake-ek, mindent kipróbáltam. Gyötörtem magam, de sosem voltam kitartó. Semmiben. Meguntam. A nyár is véget ért, fel lehetett venni a pulóvert, az inget, ami eltakart. Mivel nem volt önbizalmam, görbén álltam, és semmi tartásom nem volt. Van egy kép arról, hogy mi a szép, de ez csak a szépségipar manipulációja, viszont annyira erősen meg akartam neki felelni, hogy elfeledtem észrevenni igazi szépségemet – csak szégyenérzet és önutálat maradt bennem. De hát hogy ne legyen kisebbségi komplexusom, ha minden magazin oldalán narancsbőrt nem ismerő, ránctalan nőket látunk 0% zsírral?! Hogy ne érezzem azt, hogy a mellem nem áll elég hetykén, mikor a filmekben tökéletes megvilágításban játszanak 19 éves lányok 30 éveseket?!

Fotó: Mihályi Barbara

Huszonéves koromban egy komoly kapcsolatom nem volt, de igazán nem is akartam – éjszakáztam, ittam, részegen szexeltem, amire másnap alig emlékeztem – de mivel valahol legbelül mégis vágytam a szeretetre, ezt nyilvánvalóan evésbe fojtottam – mekis kaja, chips, csokoládé. Minden alkalommal mikor ettem, lelkiismeret-furdalásom volt. Minden egyes alkalommal. Elbújtam mások elől, így a külvilág nem látott semmit, csak azt látta, hogy egy erős nő vagyok. Vágytam mások szeretetére, elismerésére, de nem kaptam meg. Viszont nem ez lett volna a legfontosabb, hanem az, hogy ÉN elfogadjam magam, ÉN szeressem magam. Természetesen a plusz kilóim száma nem volt sok, a testzsírom is elenyésző volt, de az évek során nőtt és növekedett. A személyiségemet szerettem. 7 év egyedüllét alatt a legjobb barátommá váltam, tudtam, mit miért teszek és mik a jó és rossz tulajdonságaim, miken kell változtatnom, hogy erősebb ember lehessek. De a test az egy másik dolog. Azt is szeretni kell.

Fotó: Mihályi Barbara

Tíz évvel ezelőtt, mikor elkezdtem tudatosabban fotózni, rengeteg önarcképet készítettem. Torzulások, grimaszok, maszkok. Utólag számomra egyértelmű, hogy a képeimben tükröződött az az állapot, ahogyan léteztem a testemben és ahogyan viszonyultam hozzá. Később pedig irdatlan mennyiségű fotót lőttem, dokumentáltam mindent, ami velem történt. Éjjel-nappal fotóztam, az önpusztító éjszakázásokat és az embereket is, akiket órákig követtem az utcán. Csak a művészet létezett, a művészet volt az én múzsám.

Fotó: Mihályi Barbara

Hét év vágyakozás az elismerésre, az egészségtelen életmód, görcsölés az igaz szerelem, az áhított férfiak felé meghozta eredményét; 2015-ben vastagbélgyulladással diagnosztizáltak. Ez egy autoimmun betegség, aminek kialakulásának okát nem ismerik az orvosok. A fekélyes vastagbélgyulladás főként a vastagbél utolsó szakaszait érintő súlyos gyulladás, mely akár az egész vastagbélre kiterjedhet. A betegség aktív szakaszában a vastagbél belsejét borító nyálkahártya megduzzad, hámhiányok alakulnak ki a bél felszínén, majd kifekélyesedik és vérezni kezd. Nagyon.

Fotó: Mihályi Barbara

A beteg számára mindez kellemetlenségekkel, fájdalommal jár. Annyit viszont tudni lehet, hogy
kialakulásában szerepet játszanak az autoimmun folyamatok. Ez annyit jelent, hogy a szervezet a bélben található baktérium és bélflórát nem ismeri fel, vagyis „idegennek” érzékeli. Ennek következtében az immunrendszer úgy tesz, mintha „támadás” érte volna a szervezetet és elkezd ellenanyagot termelni saját maga ellen. Sajnos ennek az „én-idegen” érzékelésnek a kiváltó pontos oka még nem ismert. De nekem azt hiszem van pár tippem. Ez a betegség ijesztő, mert egy életre szól. Nem látható, csak én tudom, hogy történik. Én tudom, hogy fekália került az alsóneműmbe, hogy ha valami zsírosat eszem, akkor fáj, és vérzik. Nagyon. A WC-n egyedül vagyok, ahogy minden este az ágyban is, amikor beadom magamnak a gyógyszerem. Ürítés után percekig vizslatni a székletet, van-e benne vér, vagy gyulladásra utaló jel. Amitől mindenki azonnal megszabadul, rá se néz, én percekig nézegetem. Elvesztettem nőiségem, hiszen a társadalom azt kommunikálja, hogy egy nő az nem kakil. Hát én kakiltam! Négyszer, ötször, tízszer is egy nap. Fájt, nem tudtam elmenni otthonról, féltem, hogy meghalok. Hogy nem lesznek gyerekeim, hiszen a gyógyszert nem szedhetem terhesség alatt. Hiányoztak a kedvenc ételeim, amik mind csak ártottak a testemnek. Rengeteg vizsgálat, vastagbéltükrözés, vérvételek. Végbél vizsgálat alatt az ember igazán megérti, hogy mi az a szó, hogy kellemetlen.

Fotó: Mihályi Barbara

Rá lettem kényszerítve a változtatásra. Kiképeztem magam, megtanultam főzni, egészségesen táplálkozni, gyógynövényeket tanulmányoztam. És mozogtam! Elkezdtem újra mozogni, futni, úszni, jógázni – és szárnyaltam! Minden figyelmem erre összpontosult; rózsaszínre festettem a hajam, és 3 hónapig minden nap megfestettem az egészséges vastagbelem. Művészettel szuggeráltam magamba, hogy meggyógyulok, hogy jól leszek. Ezek arra voltak jók, hogy nem a rosszra, a fájdalomra és félelemre koncentráltam. Futás közben mormoltam, mantráztam, hogy meggyógyulok, tele voltam pozitív gondolatokkal. Először persze nehéz volt, de muszáj volt! Fájt és szenvedtem, de végre jó szenvedést éreztem! A testem formálódott, és végre újra kapcsolatba kerültem vele. A testem, a lábaim el tudtak vinni messzire, és ezt nagyon élveztem. Hegyre másztam, mert úgy éreztem olyan erő van bennem, egy mozgató erő, amivel felfedezhetem a világot. Egy igazi eszköz. Figyeltem minden jelzését és reakcióját, és végre a fizikai lényem is barátommá vált. Megtaláltam a társamat is, akinek képes voltam minden szeretetemet odaadni, és általa – meg persze általam – szexualitásomat, nőiségemet újra megtalálni.

Fotó: Mihályi Barbara

Most sem vagyok vékony. De egészségesebb vagyok és kiegyensúlyozottabb, és jobban szeretem a testemet is. Elfogadtam, hogy a hajam nem lesz göndör, a mellem nem lesz formásabb, nem leszek alacsonyabb, se 40 kiló. Megtanultam megszeretni a ráncokat, foltokat, bőrhibákat. Amin nem lehet változtatni, azt nem kell hajszolni. Elfogadtam és megszerettem a hibáimat a testemen. Figyelem, segítem, és ő is segít. Hálás vagyok a betegségemnek, sokat tanultam tőle. Jó érzés a testemben lenni, hiszen ez az egyetlen igaz otthonom.

Fotó: Mihályi Barbara

Diplomamunkámon keresztül igyekszem feldolgozni betegségem hullámzó állapotait. Félelem a ráktól, a nőiesség elvesztésétől, fájdalmak erősödésétől. A testre való fókuszálás. Minden félelemből eredő kiborulást egy kép készítése követ, aminek segítségével száműzöm a rémisztő, lélekfacsaró gondolatokat és a munkára koncentrálok. Művészetterápia vastagbélgyulladásra.

Fotó: Mihályi Barbara

www.barbaramihalyi.com



Hozzáaszólok

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Írd be a hiányzó számot (spam szűrés) * Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.