A mindannyiunkban szunnyadó Bridget Jones

Az a típus vagyok, aki a nehezebb utat szereti választani. Miért? Mert mindig hiszek abban, hogy a munkának meglesz az eredménye. Hogy a kitartásom, meghozza a gyümölcsét. Tudni kell erről az útról, hogy a legtöbbször bonyolultabb, sokkal több nehézséggel és váratlan helyzettel jár, mint a többi. De lassan kezdem már megszokni. Nem a helyzetekre gondolok, mert ezekre nem lehet felkészülni. Inkább arra, hogy egy-egy ilyen hirtelen jött eseménynél engedjem el a feszültséget, vagy a szorongást a váratlanon és inkább nevessek egyet rajta. Próbáljam meg megoldani őket, és figyeljek arra, mit tanítanak nekem.

bridget1

Pár hete azonban jött egy erős késztetés. Talán mégsem biztos, hogy a nehezebb utat kellene választanom. Hiszen olyan sok idő, amíg minden beérik. És bár tudom, a látszat sokszor csal, mégis akkor úgy éreztem, nem a kellő ütemben haladok előre a dolgaimmal. Mozgolódott bennem minden. Érzések, kérdések, lehetőségek a gyors siker és a megoldások felé. Aztán egyszer csak kezembe került egy interjú. Renée Zellweger nyilatkozott a Vogue-nak arról, hogy szerinte mindannyiunkban van egy kis Bridget Jones. Biztos vagyok benne, hogy Bridget figurája nem csak számomra nagy kedvenc. Hibáival, váratlan helyzeteivel szerethető és emberi, ezáltal közel tud kerülni mindenkihez. Épp a vonaton ültem, Németországból tartottam hazafelé. Meg is mosolyogtam az interjút, hiszen ahogy a cikk elején is írtam, váratlan helyzetekben az én életem is jócskán bővelkedik. Szíven talált. Annyira, hogy végül az egész napom egy filmbe illő jelenetté változott. Hogy hogyan?

bridget2

Egy átszállás, tizenkét óra utazás. Nem kellemes, de ki lehet bírni. Fel vagyok ugyanis szerelkezve. Vogue, Harper’s Bazaar és könyvek minden mennyiségben. Ahogy leszálltam a vonatról, beszaladtam egy kávéért és végül a „junk food”-nak sem tudtam igazán ellenállni. Maradt még időm, hiszen fél órám volt a másik vonat indulásáig. Ahogy azonban közeledett az időpont, egyre furcsább érzésem támadt. Miért nincs még kiírva, hogy melyik peronra érkezik be a járat? Ahogy a rossz előérzetem egyre feszítőbbé vált, megkérdeztem a mellettem álló férfit, hogy szerinte mi lehet a probléma? Először a jegyemre nézett, majd rám. Majd újra a jegyre és aztán újra rám. Bár ne tette volna. A szívem elkezdett egyre gyorsabban verni. Tudtam, hogy rossz helyen vagyok. Éreztem, hogy baj van. Pedig még ki se mondta. És ahogy ez realizálódott, azonnal tudtam azt is, hogy nyolc perc alatt semmilyen másik állomásra nem érek át, hogy elinduljak haza. Először bepánikoltam. De ki ne tette volna? Rohantam a cuccaimmal az információs pulthoz, megelőzve mindenkit a sorban, remélve, hogy elnézik tolakodásom. Úgysem értem, mit mondanak. Még szerencse, hogy a hölgy kedves volt hozzám. Kevesebb, mint öt perc alatt kész útvonaltervet kaptam, hogy merre induljak tovább. Még három átszállás, indulás Prágába, majd onnan Magyarországra. Végül is nem olyan vészes. A tizenkét órás útból tizenhét óra lett. Lehetne rosszabb is. Ötös vágány, egy megálló. Rendben. Ahogy felszálltam a vonatra, megint rossz érzésem támadt. Már le se ültem, csak figyeltem. Aztán egyszer csak megjelent a következő állomás. Remek. Ezek szerint rossz vonaton vagyok. Segítségkérések, átszállás, variálás. Ülök a semmi közepén. Egy szót sem beszélek németül, előbb az átszállást rontottam el, majd rossz vonatra szálltam és most pedig még egy információs pult sincs sehol, hogy megkérdezzem, egyáltalán hol vagyok. Gyárépületek mindenhol. Leültem a padra és úgy éreztem, most tényleg összeomlok. Ha lekésem a prágai vonatot, esélyem sincs, hogy még ma hazaérjek. És akkor mi lesz? Kétségbeestem. Aztán egyszer csak rájöttem, nem érdekel. Felszállok a következő, de mindenképpen a helyes irányba tartó vonatra és visz, ahova visz. Majd maximum kiveszek éjszakára egy szobát valahol. Hisz tulajdonképpen nem történt tragédia. Majd megoldom valahogy. És ahogy ezt elhatároztam magamban, egyszer csak megláttam a következő vonat végállomását a táblán. Drezda. Helyben vagyunk. Az is lehet, még ma hazaérek. Ott, akkor valami megváltozott bennem és már az sem zavart, hogy a Prágába tartó járaton nem volt se hely, se légkondi, így a WC előtt a csomagjaimon ülve utazhattam haza. Később azon sem lepődtem meg, hogy az utolsó átszállásomnál fél órát késett a vonat. Nem zavart. Mert tudtam, bármilyen helyzet is jön, meg fogom valahogy oldani.

bridget3

Néha amikor belekerülünk egy-egy szituációba, nem értjük, mire is jó az nekünk. Miért jár ennyi nehézséggel vagy bonyodalommal. Miért rontottuk el, miért nem tudtuk már akkor a helyes irányt. És aztán utólag, egyszer csak összeáll a kép és minden valahogy világossá válik. Olyankor már tudod, mit kell tenned és összerakod azt is, mi miért volt. Ez a kedvenc pillanatom. És ezekért, őszintén mondom, megéri. Renée különben azt is mondja, akivel nem történik semmi, az nem lesz soha jó „storyteller”. És hát valljuk be, ebben is van némi igazság…

bridget4

Fotó: ITT,ITT,ITT,ITT



Hozzáaszólok

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Írd be a hiányzó számot (spam szűrés) * Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.