A nevetés sem legitimál mindent – Interjú Elek Péterrel

Egy újságíró kíváncsi. Főként akkor, amikor olyan témával találkozik, ami eddig kiesett a látószögéből. A stand-up világa számomra az újdonság erejével hatott, így érdeklődve hallgattam Petit, ahogy elmondja, ő hogyan is került közel ehhez a műfajhoz. Hogyan jelentkezett a Magyarország, szerepelek! versenybe és hogyan került a Dumaszínház vendégfellépői közé. Az új generáció felkutatása volt a cél a Comedy Central Magyarország, szerepelek! tehetségkutatójának elindításakor. Peti most tizenegy társával együtt a szombatjait azzal tölti, hogy tanul. A nagyoktól. A szakma minden apró részletét próbálja ellesni, amiket később aztán fellépései során egyre jobban tud is hasznosítani. Öt évig várt a lehetőségre. A rögeszméjéből végül út lett. Most meglátjuk, hogyan.

Hogyhogy a stand-up? Hogyan esett erre a választás?

Viszonylag hamar rájöttem, hogy az embereknek tetszik a humorom. De az, hogy kifejezetten stand-up irányába tartok, csak később fogalmazódott meg bennem. Akkor még csak azt tudtam, hogy szenvedélyesen szeretek órán közbeszólni vicceseket. Arra vártam, hogy mikor mond olyat a tanár, amit át tudok fordítani valami poénra. Amire reagálni tudok. És olyankor mindenki nevetett. De nem „figyelemhajhászás” volt a cél, sokkal inkább fordítva történt ez. Én kitaláltam valami vicceset és vártam, hogy arra hogyan reagál a közönségem. Amikor elindult a Gálvölgyi Show, meg a Showder Klub, már kezdett bennem formát ölteni, hogy valami ilyesmi nekem is tetszene. Rájöttem, hogy Fábry Sándor, Kiss Ádám, Hajós András pont azt csinálja, amit én is szeretnék. Rájöttem, hogy létezik ez a műfaj. A humor, ömlesztve. Semmi színpad, semmi színészkedés, csak valaki kiáll, beszél, és azon nevetnek. Akkor döbbentem rá arra, hogy amit csinálok, annak a koncentrált formája a stand-up.

A Magyarország, szerepelek! előtt volt bármilyen fellépésed, szereplésed?

Volt, de elég viccesen sikerültek. Öt éve, amikor még a Godot Kávéházban volt a Dumaszínház, jelentkeztem a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára. Én debreceni vagyok, ezért felutaztam Pestre, és végül két percet sikerült végigcsinálnom, aztán piros lapot kaptam. Itt ez a rendszer. Ha nem vagy elég jó, jön a piros lap és le kell sétálnod a színpadról. De ha így utólag belegondolok, nem értem, hogy gondolhattam viccesnek azokat, amiket mondtam. Olyan ideges voltam, hogy majdnem elájultam. Nem is emlékszem semmire, csak hogy felmegyek a színpadra, jön a reflektor, majd mindjárt összeesek, miközben beszélek. Aztán,  hogy a műsorvezető, Csenki Attila szól: „Péter mutatták a lapokat. Köszönjük”. Nem is láttam, mit mutattak. Hát ez volt az első élményem. Később, még abban az évben egy kocsmában szerveztem Debrecenben egy estet, de a pasi, akié a hely volt, 1000Ft-os belépőt szedett, szóval senki nem jött el. Három haverom volt jelen a kis külvárosi kocsmában.

Ezeket hogyan élted meg?

Az elsőnél ugye nem is érzékeltem a közönséget az izgalomtól, a másodiknál pedig nem is volt közönség, tehát az interakció igencsak elmaradt. Még tanulni se nagyon tudtam belőlük. Az új generációsok közül többen már felléptek a Fiatal Félőrültek Fesztiválján, mert ez egy rendszeres esemény. Így több volt a gyakorlatuk. Ez nekem teljesen kimaradt. Én csak otthon, a saját kritikai érzékemre támaszkodva gyakoroltam.

elekpeter2
Fotó: Németh Barbara

Akkor visszajelzést nem kaptál. Mégis hogyan készültél tovább?

Hát nagyon érdekes, mert az ötleteimet már évek óta gyűjtöm egy anyagban otthon. Egyszerűen tudtam, hogy idővel mindent megvalósítok. A telefonom, a gépem tele volt jegyzetekkel, amikről éreztem, hogy egyszer majd még nagyon jól jönnek. És tényleg.

Akkor félig meddig ez egy tudatos dolog volt. Gyűjtögettél és vártad a lehetőséget, hogy mikor tudod ezeket felhasználni. Amikor jött a Magyarország, szerepelek! , azonnal érezted, hogy ez az a lehetőség, amire öt éve vársz?

Annyi ismerősömnek mondogattam évek óta, hogy „Figyeld meg, én egyszer ezt fogom csinálni!”, hogy kínos lett volna nem jelentkezni. Tudod, van az az érzés, amikor nézed a tévében és úgy érzed, te is odaillenél. A barátaim mondták is, hogy :”Nesze, itt van ez a műsor, most jelentkezhetsz!”. Őszintén szólva, először elgondolkoztam rajta, de aztán rájöttem, hogy ilyen jó lehetőség kevés van. A műsor ugyebár a Comedy Central és a Dumaszínház együttműködése és arra irányult, hogy legyen egy kis vérfrissítés a magyar stand-up életében. Gondoltam, miért ne lehetnék én az a bizonyos vérfrissítés. Úgyhogy belevágtam. Elkezdtem. Első körben egy írásos anyagot kellett beadni.

Itt beért az ötéves anyag, amit addig összeraktál a kis számítógépeden. Igaz?

Na igen. Előkaparásztam az összes jegyzetemet és összeraktam belőle egy másfél oldalas anyagot. Ez alapján pedig visszahívtak az elődöntőbe. Nagyon örültem, amikor visszahívtak. A zsűriben olyan nagy nevek voltak, mint Felméri Péter, Kőhalmi Zoltán, Litkai Gergely és Kabai Zoltán. A versenyben először negyvenen voltunk, majd ebből húszan jutottunk tovább, végül pedig az internetes szavazatok alapján derült ki, hogy ki kerül döntőbe. Nem én nyertem, de nekem ugye ez volt az első szereplésem. Szóval örültem annak is, hogy ott lehettem, és hogy idáig eljutottam.

A szereplést az elsőhöz képest élvezted? Vagy izgultál?

Az elmúlt pár évben erősödött az önkontrollom, szerintem ezért nem ájultam el. De nagyon izgultam. Kimentem, felolvasták a nevemet, és elkezdtem mondani, amit szépen otthon összeraktam, hogy ez majd vicces lesz. És bejött. Különben még arra is emlékszem, hogy az utcánknak melyik szegletén jártam, amikor ezt az első pár mondatot kitaláltam. Felnevettek. Ez elmondhatatlan érzés volt.  Megerősítést nyertem, hogy tényleg itt a helyem. Aztán mondtam a következőt és a következőt és megint nevettek.

Szerinted mitől lesz különben jó stand-upos valaki?

Hát én eléggé kritikus vagyok. Nálam nem a népszerűség a mérvadó. Vannak olyan kedvenceim is, akik nem is igazán ismertek, mégis nagyon jók. Mint például Hajdú Balázs. Akinek kicsit abszurd és elvont a látásmódja, de ez teszi őt egyedivé. Szerintem attól lesz valaki jó, hogy tesz bele valami pluszt. Tehát nem csupán történetet mesél. Mert azt mindenki tud. Hiszen mindenkivel történnek vicces dolgok. Te is el tudnád mesélni, hogy éppen milyen vicces dolog történt veled.

Na mondjuk ebben azért nem teljesen vagyok biztos. A „storytelling”erősen fejlesztendő területem.

Dehogynem. Egy kicsit fordítasz rajta, jól hangsúlyozol és vicces lesz. Hidd el. De önmagában nyilván ettől még nem lesz benne hozzáadott érték, hogy valaki elmond egy vicces történetet. Én gyakorlatilag most ezt tanulom. Például nagyon fontos, hogy a történethez hogyan viszonyulsz. Hogyan vezeted be a saját látásmódodba a hallgatót. A látásmódod akár szellemes is lehet, de a legfontosabb, hogy minden történettel egy perspektívát adsz. Nem pedig csak magát a sztorit. Így lehet elkerülni a középszerűséget. Ha például Kőhalmi elkezdene egy teljesen mást stílusban beszélni, azonnal észrevennéd a különbséged. Mert ő egyedi. Ilyen jegyeket kell belecsempészni az előadásba. Csak ez nagyon nehéz. Valamit adni, amitől Te vagy.  Vagy Bödőcs Tibornak ez az ugráló stílusa, amiben annyi mindent érint. És közben mégis minden apró gondolat kifinomult és olyan remek esztétikai érzékkel tárja a néző elé a kis hasonlatokat, hogy ettől egyedi és különleges lesz. Mert ez nem jutna eszébe másnak.  Én is ilyen szeretnék lenni, hogy nekem is legyen egy hozzáadott értékem, ne csak egy srác legyek, aki vicceseket mond. Meg hát a nevetés sem legitimál mindent. Nem minden vicc értékes, amin nevetnek.

Ha már a nevetésnél tartunk. Biztosan nagyon nehéz ez a folyamatos visszaigazolás. Hiszen nem csak jót, rosszat is kaphatsz általa. Mert mi van, ha nem nevetnek? Akkor is tovább kell mondanod várva azt, hogy a következő poén majd jobban elér a közönséghez. Ez mennyire befolyásol? Milyen érzéseket kelt benned közben?

Vegyük a jó oldalát, amikor nagyon nevetnek. Ez persze jó érzés. Ilyenkor azt érzem, hogy nem véletlen vagyok ott. De ez is olyan sok mindentől függ. Milyen hangsúllyal mondtam, hogyan, milyen attitűddel. Ha az elején több jó poén van, akkor később a kicsit gyengébbeken is nevetnek például. Ezek technikák. Ahogy összerakom az előadást, mindig tanulok az előző fellépésekből. Mi miért volt jó, vagy miért nem volt az. Nyilván a nevetés egy interakció, ami segít fejlődni. Ezért van az, hogy mindent százszorosan kielemzek magamnak. Viszont ha nem nevetnek, az olyan, mint egy arcon csapás. Ököllel. Az a csend, a legsúlyosabb formáját ölti olyankor. Leül az egész. Belülről különben sokkal súlyosabb ezt megélni, mint amilyennek ez kívülről hat. Mert kívülről annyi történik, hogy nem csattant akkorát. Várják a következőt. Szerencsére, azért ezeket gyakorlás közben felveszem, és még a fellépés előtt megmutatom ismerősöknek. Nagy pofonba nem szaladok bele direkt. Igyekszem ezeket elkerülni. Mire oda jutok, hogy fellépés van, addigra szeretem, ha annyira kicsiszolom az előadásom, amennyire csak tudom. Amennyire otthon lehet. Ha van egy kis gondolat, ötlet, megnézem hova illik bele. Azt összegyúrom. Összeírom, megnézem, hogy tényleg vicces-e, vagy csak így elsőre tűnt annak. És mindig olyan ismerősömnek küldöm el a felvett anyagot, akiről tudom, hogy kritikus. Ha nem jó, akkor addig dolgozom, amíg nem tetszik.

elekpeter3
Fotó: Németh Barbara

Hogyan választod a témáidat?

Nem választok témát. Inkább a gondolatok állnak össze egy idő után, és így lesz belőlük téma. Számomra ez véletlenszerű. És amikor már beszéltem sokat, mondjuk a politikáról, akkor veszem észre, hogy most erről beszéltem. De nem a politika kivesézése volt a cél. Nincs olyan, hogy most kifejezetten egy témáról akarnék beszélni.

És hogyan jön az ihlet? Sétálsz az utcán, látsz valamit és már össze is áll a poén?

Pontosan. Alapvetően van bennem egy kitekert látásmód. Ez az „outside of the box thinking”. Valahogy mindig másképp nézem, mint mások. Meglátok valamit, úgy érzem, hogy ez vicces, leírom, és otthon átgondolom, hogy lehet-e ezt mélyebbre elvinni. Ez nagyon fontos része az egésznek. Hogy amikor majd elmondod, ne csak úgy elszálljon a poén, hanem tárjon fel benned mélyebb összefüggéseket. Olyanokat, amik már el sem kell, hogy hangozzanak. És ezekhez eredeti gondolatok kellenek. Meg eredeti perspektíva, amiről már beszéltünk. De ez hosszú idő, míg kialakul.

Van példaképed? És ha igen ki és miért?

Louis C.K, de ezzel nem vagyok egyedül. A hazaiak közül Hajós Andrást nagyon szeretem. Ő régóta példaképem. A humora, az attitűdje, a látásmódja. Remélem, egyszer majd annyira jó leszek, mint ő. Oda szeretnék eljutni.

Találkoztál már vele?

Két éve Debrecenben volt egy fellépése, akkor láttam őt először élőben. Ezen az esten tombola is volt és kihúzta a székem. Az előadás közben többször poénkodott azon, hogy nem hozott mandzsettagombot. De közben ez elsikkadt. Aztán amikor kihúzták a székem, felhívtak a színpadra. Valami bizsut kaptam egyébként. Senkit nem szólított meg, csak engem. Azt mondta: „Fiatalember látom, nagyon örül az ajándéknak.” Teljes extázisban voltam. Mondom igen. Aztán megkérdezte: „És tudja már mit fog belőle venni?” Erre hirtelen én csak annyit reagáltam: „Mandzsettagombot”. Nem is gondolkoztam. Ez így jött ki akkor hirtelen. Annyira nevettek. Leültem a helyemre, és egyszer csak kicsivel később még kiszólt: „Egyébként a fiatalembernek érdemes lenne a stand-up műfajjal foglalkoznia.” Nyilván ő erre már nem is emlékszik, de számomra ez az élmény hihetetlenül meghatározó volt. Megerősített abban, hogy ez egy nekem való dolog. És el kell indulnom ezen az úton.

elekpeter4
Fotó: Németh Barbara

A Magyarország, szerepelek! döntő már nyár elején lezárult. Azóta mi történt veled?

Felköltöztem Budapestre és minden szombaton workshop-ra járok. Ugyanis tizenegy társammal együtt a döntőből annyira szerencsések vagyunk, hogy foglalkoznak velünk és megtanítanak minket a szakmára. Múltkor például Kőhalmi Zoltán és Kovács András tartott nekünk előadást arról, hogy ők hogyan írnak. A workshop-ot egyébként Litkai Gergely és Felméri Péter vezeti. Privilégiumnak érzem, hogy őket hallgathatom. Húsz percenként eszembe jut, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Egyelőre vendégként vagyok a Dumaszínháznál. Fellépünk a nagyok mellett. Az a csodás megtiszteltetés is ért most, hogy október 20-án kiállhatok Kőhalmi Zoltánnal és Kiss Ádámmal a Corvin Dumaszínház Nagyszínpadára.

Milyen céljaid vannak?

Igényes és jó stand-upos szeretnék lenni. De nem csak ez a műfaj érdekel. Egy jó stand-upos szerintem sok mindent csinálhat egyszerre. Rádióműsorok, zsűrizések, tévéműsorok. Minden olyan dolog motivál, ami kreatív alkotással kapcsolatos és köze van a humorhoz.

Hol láthatnak most a nézők?

Most bekerültem a Showder Klub második körös válogatójába is, de a Kompót Duma Klubban, és októberben a Corvin Dumaszínházban is fellépek. De ezekről különben a Facebook oldalamon mindig beszámolok. Nem hagyom a rajongókat információ nélkül.

Jut eszembe a rajongókról, szeretném, ha elmondanád a női olvasóinknak, amit nekem reagáltál arra, hogy az előbb betört a körmöm. Nekik is tudniuk kell.

Lányok! Minket nem érdekel, hogy milyen a körmötök. Tulajdonképpen észre sem vesszük. Ne szorongjatok ezen!

 

Fotó: barbaranemeth.com



Hozzáaszólok

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Írd be a hiányzó számot (spam szűrés) * Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.